Prológus

~Verity Cadogan~

   Hangos nevetés szűrődik be a folyosóról. Cipősarkak kopognak a frissen lakkozott parkettán, minden elhaladó ember a nevemet kiabálja. Rettegek előbújni! Félek, és tudom, hogy ha kimegyek, lecsapnak rám a karmaikkal és apró darabokra cincálnak.

- Ó, Verity, gyere elő bármerre is bujkálsz! - kacag fel Savannah Brookston, a pomponcsapat kapitánya. A hangja távolról hallatszik, egészen biztos vagyok benne, hogy még nincs a szobában. 

- A dagi valamerre erre futott, hiszen láttam! - mérgelődik Lindsay Abernathy, Savannah legjobb barátnője. Érzem, ahogy a nyakamon felszökik a pír, és ezért utálom magam. Ne érezz, Verity! Ne hagyd, hogy eltapossanak! 

Az ajtó halk kattanással kitárul, a szekrény résnyire nyitva hagyott szárnyán beszűrődik a kintről jövő fény. Tűsarkak. Viháncolás. Halk nyögéseket hallok, és fojtott kacajokat. Óvatosan leengedem a térdem, hogy a szemem pont egy vonalban legyen a nyitott réssel. Lágyan odaszorítom a fejem, a tekintetemmel körbepásztázom a szobát. Az ágyon két ember viaskodik, felsőtestük csupasz, csupán a vászonnadrág és bőrszoknya választja el őket egymástól. A szívem olyan hangosan kezd dübörögni, hogy attól félek, odakint is meghallják majd. A két test az ágyra vetődik, szenvedélyes nyögéseik egy pillanatra sem csillapodnak.

A lány úgy mozog a fiún, mintha minden gátlását levetette volna, olyan, mint aki számára ez az éltetőerő. 

A karomat a hátam mögé préselem, hogy a szekrény kemény oldala ne vájjon a húsomba.  

Erősen megkapaszkodok a fentről lelógó télikabátokban, de egy halk reccsenés, és a vállfa kettétörik a súlyom alatt, így annak a teljes tartalma rám borul. A dohos és penészszagú kabátok bűze átjárja a tüdőmet, hangos krákogás szakad fel belőlem. A szekrény ajtajai kicsapódnak, én pedig a kabátokkal együtt a földre zuhanok. 

A lány hangosan felsikít, és apró, mégis gömbölyded mellei elé kapja a felsőjét, míg a srác kerek szemekkel mered rám. 

- Te perverz! - sikít fel a lány. Riadt arckifejezése ellenére is könnyedén rájövök, hogy ez nem más, mint Abigail Abernathy, Lindsay angyali kishúga. Érzem, hogy a reggelim maradéka felfelé igyekszik a nyelőcsövemen, de még időben visszanyelem és elkapom róluk a tekintetem. 

- Idióta pancser vagy Verity Cadogan, remélem tudod! Takarodj már el innen! - visít, mire gyorsan feltápászkodok a földről, és egy gyors, szánakozó pillantás után kirohanok a szobából. 

A folyosón lévő összes ember egyként pillant felém, majd a tömeg közepén megjelenik Savannah és Lindsay, jobbjukon egy-egy megtermett focistával. 

- De hiszen... Ott... - hitetlenkedik Lindsay, és a felismeréstől az arca fokozatosan egyszínűvé válik vérvörös, göndör tincseivel. - Bent van a húgom! Már kukkolsz is, te nyomorult perverz? - sziszegi a fogai közt, a focistákból pedig egyszerre szakad fel valami eget rengető, röhögéshez hasonlító bömbölés. 

- Nem, én nem... Nem láttam semmit! 

- Hát, Asher szereti édes hármasban is - röhög a 12-es számú focista, Malcolm Wayett. A fiú lehelete bűzlik a piától, a szemei csillognak. 

- Fogd be a pofád, Malcolm! - förmed rá Savannah. A lány szemében örvénylő indulatoktól akaratlanul is megdermedek, amikor a hátam egy zárt ajtónak ütközik. Innen nincs kiút. - Most pedig te jössz, Dagi! - pillant rám, és ökölbe szorított kezét meglendíti az arcom előtt. Az elvétett ütéstől még jobban felbőszül, de még mielőtt újra lecsaphatna rám, eltaszítom magamtól, és a lépcső felé iramodok. 
- Ne hagyd meglépni! - mordul fel Savannah, és maga elé löki bárgyú barátját, aki, mint egy torpedó, a nyomomba iramodik. A súlyától megreccsen a padló, amitől úgy érzem magam, mintha az én csontjaim ropognának.
A folyosó egyre jobban összeszűkül körülöttem, a szívem olyan hevesen ver, hogy bármelyik pillanatban áttépheti a bőrömet. Utálok futni, de az utolsó pár méter, ami még előttem van, mentőövként szolgál számomra.
- Most megvagy! - súgja a fülembe Malcolm, és megragadja a dzsekim szélét. Az izomagyú focista nem néz a lábai elé, mert a következő pillanatban megbotlik a felgyűrt szőnyegben, és elveszíti az egyensúlyát. A szívem kihagy egy ütemet, ahogy megérzem a körmeit a csípőmbe vájódva. Olyan érzés ez, mintha le akarná tépni rólam a súlyfelesleget, és felszabadítani a bennem ragadt szép embert. De ahelyett, hogy visszahúzna, Macolm Wayett ellök magától, egyenesen a lépcső irányába. 
A szememet elborítják a könnyek és a kilátástalanság. 
A bokám kibicsaklik és nagyot reccsen, amint a lépcsőre lépek, gyenge lábaim összecsuklanak a súlyom alatt. Minden olyan gyorsan történik. A fejem a legfelső lépcsőfok élének csapódik, onnan pedig a fakorlátnak. Nem tudom mi történik körülöttem, de a kezeim és lábaim már nem engedelmeskednek nekem. Zuhanok a végtelenségbe, és nincs semmi amiben megkapaszkodhatnék, vagy valaki, aki visszahúzna. Az utolsó amit még látok, Savannah riadt arckifejezése a magasból, és a szemében felgyülemlő rémület. 
De itt minden véget ért. Földet értem.